Még az őskorban randizgattam egy sráccal. Annyira az őskorban, hogy szőke hajjal, jó pár kilóval könnyebben és óriási műkörmökkel működtem. A srácnak volt egy étteremszerűsége, mindegy is. Egyik nap a szakács kimenőt kapott. Szegény pasi gondolta, ott vagyok én, majd csak kikerül valami vacsora az amúgy nem is túl rosszul felszerelt üzemi konyhából. Jött is az ötlet délután: túró gombóc. Azt akart enni a szegény szerencsétlen. Én magabiztosan bólintottam, gondoltam, mi lehet azon olyan bonyolult, túró, meg gombóc és kész. Aha. Ahogy én azt akkor gondoltam. Amikor a jövő túrógombócba fulladt áldozata eltűnt egy boltban, máris tárcsáztam anyut: Anyu, hogy kell túrógombócot készíteni? Anyukám először pár másodperces néma csendbe burkolózott, majd óvatosan csak annyit kérdezett: miért. Én kissé öntelten feleltem, mert azt szeretnék készíteni. Anyu először hangosan röhögött. Szó szerint. Egy ideig elgondolkodtam, hogy várok húsz percet míg kiheveri a hallottakat és visszahívom, de erre nem került sor. Inkább elkezdte mondani az ügymenetet. Most sem tudom írásba foglalni, anno, évszázadokkal ezelőtt is a túró és a zsemlemorzsa találkozási pontjánál vesztettem el a fonalat.
Este remegő lábakkal bezárkóztam az üzemi konyhába. Előkerestem az óriási hűtőkből a dolgokat és nekiláttam. Minden egyes művelet idegen volt és borzasztóan gyanús. A zsemlemorzsa odaégett, az tuti, annak még most is emlékszem a szagára. Na aztán a gombócok...még ma is kísért a látvány...a fura túrós izék elkedztek felfelé szállingózni, mint valami rettenetes mócsingok. Mi tagadás, szinte minden gombóc atomjaira hullott, pedig alapvetően jó öklömnyi nagyságúak voltak. Na, akkor már kezdtek könnyek gyűlni a szememben. Aztán lázadó énem felülkerekedett,kiszedtem a megmaradt galuskákat a vízből és kiültem egy aszta tetejáre cigizni. A pasi ott talált rám, duzzogva, füstölve. Amikor meglátta a gombócokat - vagy ami maradt belőlük - nem kérdezett semmit, csak tapintatlanul kiröhögött. Aztán szégyenszemre felküldte a pultos lányt, hogy segítsen a szerencsétlen szöszinek főzni valamit. Erre persze végképp beurultam, ott hagytam a pultost kezében a paradicsomszószos üveggel - mert persze az ő fantáziája sem terjdt tovább a spagettinél - és nem sokkal ezután szíkatottunk. Bevallom, azóta sem vitt rá a lélek, hogy túrógombócot készítsek. Szilvásat már csináltam a férjemnek. Annak sikere volt. Ezt a másikat meg csak anyukám készítésében vagyok hajlandó....
Lor
