Tavaly is megkezdtem a lecsófőzést. Idővel nem álltam túl jól, kapkodva daraboltam a paprikát, figyelmen kívül hagyva, hogy erős vagy nem. Fedetlen kézzel vagdostam a gyilkos darabokat és már rotyogott a lecsóm, amikor éreztem, hogy a kezem kissé bizsereg. Majd nagyon. Zsibog és ég, lángol és mar, majd megőrültem. Estére zokogtam és a falat tudtam volna kaparni, annyira kimarta a kezemet az erős paprika. Minta folyamatosan tűzbe nyúltam volna. Csak és kizárólag a hideg víz alá tartva tudtam megmaradni, vagy jégkockát szorongatva ültem a kanapén. Aludni egyáltalán nem sikerült, akkora fájdalmam volt. Az égés elleni kenőcsök csak rontottak a helyzeten. Az éjszakát végül a nappali padlóján töltöttem hanyatt fekve, két oldalamon egy-egy jeges vizes lavórral, benne a kezemmel. Aznap éjjel szinte szó szerint bilibe lógott a kezem. Reggelre enyhült a fájdalom, és lassan meg is szűnt. Azóta rettegve nyúlok az erős paprikához, ezért idén már rutinosan gumikesztyűben daraboltam őket.
Tehát az erős piros.
A kiválogatott erős paprikákat megmostam, majd egészen apróra daraboltam őket. Nem nagyon kerülgettem a magokat, ahogy esett, úgy puffant. Egy nagy bevásárlószatyorni paprikát aprítottam pici darabokra, nem volt időm a magokkal is törődni. Az egészet egy nagy tálba halmoztam. Alaposan lesóztam és állni hagytam úgy egy órán keresztül. Ennyi idő alatt a paprika megpuhult, magába szívta a sót. Majd mehetett az előkészített, kisebb üvegekbe. Jól lenyomkodtam, hogy minél több férjen bele, majd végül felöntöttem olíva olajjal. A nagy szatyorni paprikából mindössze három üveg lett. Direkt nem ízesítettem, de akár fokhagymasót is használhattam volna, ha fokhagymás erős paprikát szerettem volna eltenni. A hűtőben, a só és az olíva olaj jótékony tartósítóhatása miatt akár egy évig is remekül elvan. Bár kötve hiszem, hogy nálunk kitartana addig.
