Az én szememben a kenyérsütőgép. És nem pozitív értelemben. Talán nem helyes, rögtön az első blogbejegyzések egyikében magamra haragítani a gasztro blogger társadalmat, de mit tegyek...Egyszerűen kiverik a biztosítékot nálam azok a receptek, amelyek a hozzávalók felsorolása után úgy folytatódnak: mindezt beledobjuk a kenyérsütőgépre és dagasztó- kelesztő, bánat tudja milyen programmal ezt és ezt tesszük. Naneeeee......És amikor még nem kenyérsütőgép? Jó, tudom, ez marha nagy közhely. De a kelesztett tésztáknak, legyen az kenyér, pogácsa vagy bukta éppen a kézi kelesztés, a kéz munkája a lényege. A kéz meleg átjárja a tésztát, ettől lesz igazán hólyagos, ragacsos vagy éppen pillekönnyű. Honnan tudja az a gép, hogy mikor jó a tészta állaga? Látja, vagy érzi, amikor már pehelykönnyű vagy éppen még tömör és darabos? Én imádok dagasztani, szeretem látni, ahogy felfut az élesztő, szeretem érezni a tésztát a kezem alatt és az sem zavar, hogy a végén kicsit nehéz levakarni a maradványokat a kezemről. Megkel az a tészta gép nélkül is, akár a napon, akár a radiátor mellett vagy akár a tűzhely tetején. A kenyér pedig csodaszépre sül egy egyszerű fazékban is.
Mindazonáltal megértem a gép használókat is. Egyszerű, gyors, sok munkától megkímél. Tőlem mégis idegen...ahogy magamat ismerem, sosem bíznék meg a munkájában. Ám ha ez is egy út ahhoz, hogy minél többen kezdjenek el kenyeret sütni az otthonukban...ám legyen. De én akkor sem cserélném le a szép piros kenyérsütőfazekamat....Földhözragadt és maradi vagyok.
Lor
