Karintia még egyszer, most kajákkal!

Szerintem az ételekről és az étkezésekről való beszámoló igazán megér egy misét. A Hotel Hochschober-ben ahol laktunk, tulajdonképpen egész nap lehetett enni-inni. Kezdtük ugye a reggelivel, ami nálunk totál alap. Vagyis eszünk úgy órán át. Jó magyar virtus szerint mindenből veszünk. Sokat. Esetenként többször is. Először is, mert az egész napos sétához, túrához majd wellneszkedéshez kell az energia. Másodszor, mert - magamra gondolva - itt végre elém rakják, nem kell mosogatni, nagy a választék és egyszerűen mindent meg kell kóstolni.
Tehát a reggeli. Klasszikus svédasztal. Hideg és meleg ételek, de itt sokkal de sokkal több volt a salátaféle, a zöldségfélék, rengeteg gyümölcsöt kínáltak már reggel, mint bárhol, ahol eddig jártam. (Ez persze lehet az én szegénységi bizonyítványom is.) Oh, azok az eperszemek! Ezen kívül hatalmas kultúrája van a joghurtnak, millióféle kínálkozott. Természetesen mindent helyi gazdaságoktól szereznek be, így minden friss, házi vagy bio, kinek hogy tetszik jobban. Szintén óriási a választék dzsemekből, lekvárokból. Úgy egy hosszabb ebédlőasztalnyi féle és fajta sorakozott a szemünk előtt, esélyünk sem volt mindet megkóstolni.
Nagy kedvenceim voltak a sajtok. Ezeket reggel, délben és este is korlátlanul kínálták. Helyi sajtféleségek, különlegességek, specialitások. A borsostól a hagymáson át a diósig. Kék és brie sajtok, camabertek, krémsajtok. Ezekből is ettünk mindig. Sokat. Szőlővel meg almával.
Aztán persze a meleg ételek, a sült kolbászkák, és minden nap három féle rántotta. Sonkák és felvágottak. Ja, meg a péksütik. Volt egy kisebb helység, ahol óriás facsarógépek álltak és ládákban sorakoztak a grapefruitok, narancsok, répa, zeller, alma stb. És lehetett nagy korsókba facsarni. Facsartunk. Majd leöblítettük egy mesés habos kávéval.
Aztán jöhetett az ebéd. Általában svédasztalos előétel mindenféle finomsággal, valamilyen leves, majd egy kis sült hús azzal a rengeteg féle salátával, amit kínáltak.
Vacsinál jöhetett a svédasztalos előétel és az ötfogásos vacsora. Én már az előételekkel jóllaktam. Egyrészt, mert szeretek sokfélét enni és nem szeretem, ha csak úgy elém raknak valamit, hogy a mai rendszer szerint ez a vacsora, edd ezt. Másrészt, a főételek szépek voltak, de baromi kicsi adagok, ezért általában nekiadtam a férjemnek, így ő is jól tudott lakni. Kvázi, az én előételes tányérom a következőket tartalmazta: az éppen aktuális rizotto, háromféle husi, kicsi krumplisali(ezt nagyon jól csinálták), egy kis hüvelyes. Majd egy külön mélytányérban bazi nagy adag saláta.
Utolsó este - aznap ebédelni sem mentem le úgy jóllaktam a reggelivel - épp egy ilyen tányér felett ültem és burkoltam nagyon, amikor megállt a tányérom felett az egyik nő a magyar csoportból. Belehajolt a tányéromba, majd fejhangon megkérdezte: úristen! Ezt mind meg fogod enni? És ez az előétel? Vagy már főétel is?
Na, bevallom, ritka eset, de kissé belémfagyott a szó. Ráadásul tele volt a szám. A villám egy pillanatra megdermedt a kezemben. Csak annyit tudtam kinyögni: Kihagytam az ebédet. Majd a nő fogta magát, leült velem szemben, majd lendületesen elmesélte a férjének, mit látott. Aztán figyelték, betolom-e a cuccot. Rápacsáltak. Bevágtam. Sok minden megfordult a fejemben. A nő bunkó volt, ez teljesen egyértelmű. Akárhogy is van, a világon semmi köze nem volt hozzá, mennyit eszem. Mint ahogy ahhoz sem, hogy nem ebédeltem, és a vacsora további részében is csak a desszertből fogyasztottam. A másik dolog, hogy engem úgy neveltek, mások pénztárcájában, orrában és tányérjában nem turkálunk. El sem tudom képzelni, mi lett volna, ha mondjuk száz kilós túlsúlyos nő vagyok. Vélhetően az öngyilkosság gondolata is megfordult volna a fejemben egy ilyen megaláztatás után. Mondhattam volt a hölgynek, aki kábé kétszer annyi idős, mint én, hogy a fiatalabb szervezet még gyorsabban égeti a zsírt. Persze, én sem vagyok mai csirke, de nála jóval fiatalabb vagyok, mindazonáltal a nevelési célzattal való beszólást akkor sem díjaztam.
Mellékesen jegyezném meg - ami engem kivált felháborított - hogy ez a nő volt az, aki számtalanszor panaszkodott egy kétgyermekes családra. Anyuka, apuka, egy kb. két éves és egy 8-10 hónapos kicsi is volt a szállóban. rendszerint akkor ettek, amikor mi. Persze, először megetették a kicsiket, és a szülőknek csak ezután volt alkalmuk jóllakni a sok finomságból. Természetesen a kicsik türelmetlenek voltak, sírdogáltak. Engem ez cseppet sem zavart. Normális gyerekzaj, ettől még hallottuk egymás hangját, lehetett beszélgetni. A gyerekek nem rohangáltak, nem romboltak. Csak nyűgösek voltak. Akinek gyereke van, ezen nem lepődik meg. na, ő meglepődött. Nekem csak az jutott eszembe, hogy szegény szülők, végre azt esznek amit akarnak, mosogatás, pakolás nélkül, ennyi jár nekik. A mi gyerekünk sem bír megmaradni az etetőszékben, csendben kivárva, míg mi is megebédelünk vagy vacsorázunk itthon. Nem úgy vannak ezek kódolva.
Na, mindegy is, túl vagyunk rajta. Ezt a kis beszólást leszámítva minden remek volt. És azért is jókat ettünk. :o) Nézzétek a fotókat!

Ezek voltak itt a dzsemek. Mindenféle házi remek.

 Ezek itten a joghurtféleségek. A vanillejoghurt tök jó desszert volt, de főételként reggelire, egy ilyen helyen nem pont müzli-joghurt kombóre gerjedtem.

Itt szeletelte nénike a frissen főtt sonkát. Ez nagyon finom volt!

e

Azok a baconok pont úgy voltak megsütve, ahogy szeretem. Ropogósra, barnára. A virslikből is azt a jól átsültet toltam, naponta négyet. Meg mellé rántottát. Azt megszórtam aprmezánnal, nem látszik, de ki volt rakva.

Mindenféle kenyérke. Egy másik kosárban voltak a zsemlék és a kiflik.

Kicsi gyümi....