Nos, ehhez képest....Sly valóban késett, ezen nem is csodálkoztam. Az első meglepetés akkor ért, mikor közölte, elmegyünk Kőbányára, ahol mindketten születtünk, felnőttünk, éltünk ő még él is, és meglátogatjuk életünk fontosabb állomásait. Mint a ház ahol születtünk, a sulik ahova jártunk, a ház ahol anyuékkal éltem, az első lakásom, stb. Ez jó poén volt. Mondjuk, a ház ahol születtünk, az egy olyan lepukkant putri lett, hogy féltem bemenni. Persze bementünk az udvarra, Sly kamerázott, én meg nagyon suttogva könyörögtem, hogy menjünk már, mert minket tutira leütnek itt ezért a kis rózsaszín kameráért. Az álatlános sulinál elmeséltem mennyire utáltam, hogy az osztálytársaim java dagadtnak csúfolt, az osztályfőnököm meg mindig futóversenyekre zavart minket és egyébként is kiröhögött mikor pszichológus akartam lenni. És felzavart a kötélre a nagy seggemmel, és mindenki azt nézte, hogy Tonna ala Donna lóg 100 kilósan a kötél alján, mert a puttonya lehúzza. Azóta utálom, sosem bocsátom meg neki. Nekik. Életem legszarabb 8 éve volt, boldog vagyok, hogy soha többet nem kell odamennem. És, hogy azokból egy kupac lótrágya lett, akik akkor a leghangosabban kövérnek, dagadtnak, rusnyának csúfoltak. Brrrr.....
Meglátogattuk a parkot, ahol több száz ha nem ezer kilométert róttunk suli után és nagyokat beszélgettünk,persze többnyire fiúkról.
Aztán végre elindultunk cipőt venni. Még régebben kinéztem egy S.Oliver cipőt és már nagyon fentem rá a fogam. Sly azt mondta, egy órára foglalt asztalt valami étteremben. Mivel nála az egy óra késés smafu, nem csodálkoztam, hogy fél egykor még be akart ülni valahová inni valamit, de az nem tetszett, hogy szendvicseket emlegetett. Ha ennyire szar az étterem menjünk máshová. Aztán az futott át az agyamon, hogy biztos szusizni megyünk, annak meg csak én vagyok nagy rajongója. (Titkon ez is nagy vágyam volt.) De nem. Kiderült, hogy nem megyünk haza, elmegyünk kettesben wellneszkedni. Nem tudom. Fura volt. Én imádom Sly-t és bármikor, boldogan vele töltenék egy hétvégét. De imádok tervezgetni, szervezni. Az esküvőmben is a szervezést élveztem a legjobban - na meg a bulit. Nem tudtam, hogyan reagáljak. Az egész családom tudta, a bőröndöm bepakolva a kocsiban. De a gyerekem, a családom, az a pár barát otthon. Nem tudtam elköszönni, lemenedzselni ki mit és hogyan eszik, mik a feladatok. Bevallom, nem erre vágytam. Azt a kevés barátot akartam, egy kellemes estét együtt, egy saját magam kreálta tortát vagy egy doboz fagyit. Nem akartam elmenni wellneszkedni, mikor csak most értünk haza Karintiából, és a következő héten is el kell mennem egy csapatépítő tréningre két napra. Sok volt ez nekem. Sok volt az idő a gyerekem nélkül. A konyhám, a házam, a kertem nélkül. És bár nagyon értékeltem a gesztust és rettentő lelkiismeretfurdolásom volt a befektetett idő, pénz és energia miatt...mégis fájt annak a hiánya, amit terveztem. Egyszerűen rossz volt az időzítés. Elvileg vasárnapig maradtunk volna, de kiudvaroltam Sly-nál, hogy menjünk haza szombaton. Tudom, hogy megbántottam. Tudom, hogy hálátlannak tart. De neki egyelőre nincs családja, férje és gyereke. Ha nekem sem lenne, én is elindulnék gondtalanul a nagyvilágba, de sajnos nekem már nem megy.
Mert hiába vannak a nagyszülők, akik bármit megtesznek, ha kérjük, a gyereknek én vagyok az anyja - ha az utóbbi időben ez nemis nagyon tűnik fel neki - a férjemnek én vagyok a felesége, a családnak én vagyok a központja. Én gondoskodom, főzök, mosok, takarítok. És élvezem, bármennyire is ciki. S ha valami tervezetlenül csúszik a gondosan kiszámított rendszerembe, akkor egy heti munkám borul meg. Sajnos, én már nem tudok másképp élni.
Amint hazaértünk, a feszültséget sütéssel vezettem le. Sly még ott volt, a féjem még ébredezett a délutáni szunyókálásból, én már sütöttem. Ezt itt. Ez lett a regeneráló sütim. Nagyon finom, a most megjelent Vidék Íze magazinban van benne. Még sosem ettem ilyet, de rendszeresítem, mert frissen valami mennyei! Anyák napjára készítettem anyunak meg anyósomnak. Az apák tarja tálat kaptak, ez lesz következő bejegyzés!
És még valami. Nem hinném, hogy Sly olvassa blogomat, nem az a fajta. De ha mégis, szeretném, ha tudná, én nagyon szeretem és bármikor vele töltök boldogan két napot, csak beszéljük meg. Már tíz évesen is utáltam a meglepetéseket. Most sem szeretem. És iszonyatos lelkifurdalásom van a történtek miatt.
Tejfölös rétes
Hozzávalók: 1 csomag réteslap, 2 dl tejszín, 2 dl tejföl, 10 dkg vaj, 4 tojás, 8 dkg cukor, 1 csomag vaníliás cukor, 1 citrom reszelt héja, 4 szikkadt zsemle, tej az áztatáshoz, 8 dkg mazsola (én ezt nem tehettem bele, a férjem nem kedveli), 3 cl rum (nálam csak aroma), porcukor a szóráshoz
A töltelékhez a tejszínt a tejföllel, a tojásokkal, a cukorral, a vaníliás cukorral és a reszelt citromhéjjal forró vízfürdő felett sűrű krémmé keverjük, majd elfelezzük. A zsömlék kérgét közben levágjuk, majd tejbe áztatjuk, és jól kinyomkodjuk. A mazsolát meglocsoljuk rummal. A zsemlét és a mazsolát a tejfölkrém egyik felébe keverjük.
Kettéosztjuk a réteslapokat, és nedves konyharuhára fektetjük. A tésztarétegeket olvasztott vajjal megkenjük, azután elosztjuk és elkenjük rajtuk a mazsolás töltelék felét. A ruha segítségével felcsavarjuk, és a a két tésztarudat kivajazott tepsibe tesszük. A tetejüket megkenjük olvasztott vajjal, azután a 190 fokra előmelegített sütőben 40 percig sütjük. Ekkor ráöntjük a maradék tejfölkrémet, és további 15 perc alatt készre sütjük. A rétest még forrón felszeleteljük, és porcukorral meghintve tálaljuk.
