Amikor még csak járogattunk a férjemmel, azokon a napokon, amikor nálam aludt, mindig csomagoltam neki valami finomségot. Mármint két óriási sajtoskiflit agyontömve miden földi jóval: felvágott, sok, sok sajt, margarin (valamiért nem eszi meg a vajat) és persze paprika, paradicsom. Ezen kívül mindenféle finomságot rejtettem a csomagba, az egyik ilyen a kinder szelet volt. Mindig kettőt vettem. Az egyiket becsomagoltam neki, a másikat pedig anyunak adtam. Én akkoriban annyira fogyóztam, hogy csak levegő után kapkodtam a kalóriagyanús édesség láttán. Csendben jegyzem meg, ma már simán megeszem. Kettőt is akár. Anyu azóta is szereti. Egyszer a gyerek előtt evett, ő meg persze egyből meg akarta kóstolni. Egyetlen falatot evett, de sok egyéb édességgel egyetemben ezt legalább nem köpte ki, nem hányta el magát, nem rázta ki a hideg. Megette, lenyelte, de azért köszönte szépen nem nagyon kért többet. Aztán Maimoni-nál megláttam ezt a receptet. Láttam már máshol is, de végigfutva a recepten annyira egyértelműnek és egyszerűenk tűnt, hogy azonnal vettem tejszínt és egy délután a gyerekkel összedobtuk. Tulajdonképpen minden melót elvégzett a robotgépem, nekem csak egy kicsit mosogatni kellett. A tetejére nem tettem olvasztott csokit, mert azt hittem van otthon, de mégsem, visszamenni nem volt kedvem, úgyhogy mi porcukorral nyomtuk. És ettünk mellé friss epret. Meg picurka tejszínhabot. A receptet nem másolom be, Maimoni-nál megtaláljátok. De könyörgöm, egyetek hozzá epret! Mennyei!
Ja, a gyerek köszönte nem kérte. Együttműködött, rosszalkodott, szétkente amit lehett - kakós maszát a fehér konyhabútorra - de egy falatot sem evett. Pogácsát rágcsált tüntetőleg a teraszon.
Ps: nem tudom mi a fene van a blogspot-tal. Nem tudok képet oda beilleszteni, ahová szeretnék. Most csak ezt engedi. Sőt, örülök, hogy egyáltalán írni engedett. Bocs....
