2010. május 18., kedd

Az ördögfióka, aki nem eszik csokit

Fura ez a gyerek. Ismeritek azt a reklámot, amikor a bársonyos szinkronhang azt kérdezi: Az ön gyereke is az édességet szereti a legjobban a világon? Vagy valami hasonló, az idézni pontosan és szépen most nem jön össze. Na, ekkor szoktunk hangosan felröhögni a férjemmel. Ember legyen a talpán, aki csokival próbálja a kölkünket megvesztegetni. Csak egy tipikus eset: minap rettentően kiéheztem a csokira. Volt ugyan süti, nasi, de nekem brutál csoki kellett. Nálunk nincs otthon édességpolc, édességszekrény, nasizós kamraállvány, stb. Szóval nem volt konkrét tartalék, amihez nyúlni tudtam volna. Feltúrtam azonban a kamrát és jól emlékeztem. Az egyik polc legalján árválkodott egy nagy doboz csoki, ami még karácsonyról maradt a nyakunkon. (Amúgy elszoktam ajándékozni, nekiadom anyunak, engem ne kísértsen a tudat, hogy ennivaló csokik kallódnak a közvetlen környezetemben. Fő az óvatosság.) Na, szóval, előkaptam a Köszönöm, hogy vagy nekem csokit. Kicsomagoltam egyet, persze Kuttyogó egyből a nyakamon lógott, kitépte a kezemből és meggondolatlanul beleharapott. Na, láttatok már olyat, hogy egy gyerek hány a csokitól? Mert vele ez történt. Megdöbbent...megrázkódott, de azért lenyelte. A maradékot, már öklendezve a kezembe nyomta, majd azt az egy egész falatot szépen visszaköpte. Nagyon meg volt sértve, csúnyán nézett rám és hangoskodott, hogy öööööö...meg eeeeeeeeeeeee........és nem győzött inni meg prüszkölni utána. Dühében leült az apja mellé, aki éppen angolszalonnát uzsonnázott, elmarta előle a feldarabolt szalonnát, teletömte a száját kenyérrel és megnyugodott. Két szelet szalonna, néhány szelet sajt és egy szelet kenyér után már tudott nem duzzogva az ölembe ülni. Majd miután jóllakott, odament a doboz csokihoz, levágta a földre, kiborította az összeset, kicsit megrugdosta, majd rám nézett. A csokiszeletek felé mutatva azt mondta: NEM.
Oké. Értettem a célzást. Télapóra nem csokimikulást hanem szalonna mikulást veszünk.